1/08/2019

00. - Utolsó órák


Sziasztok!
Utólag, de minden kedves, még idetévedő olvasómnak Boldog Újévet szeretnék kívánni.
A mai este egészen különleges alkalom, mivel egy átírt, "új" prológussal érkeztem nektek, természetesen a főhősnőnk, Violet szemszögéből. Egy sokkal jobban kidolgozott, átfontolt történettel találhatjátok magatokat szemben - legalább is remélem -, és nagyon bízom benne, hogy az újraírt fejezetek méginkább lenyerik majd a tetszéseteket. Tudom-tudom, semmi bejelentést nem tettem a változással kapcsolatban, de szerintem ez így sokkal jobban alakult az újév alkalmából, mint azt jómagam is gondoltam.
Az előző fejezetek törlésre kerülnek pár napon belül, viszont aki szeretné őket olvasni, az e-mailben tudja elkérni őket, dokumentum formában. 
Bevallom, sokat gondolkoztam azon, hogy belevágjak-e a történet újáírásába, és végül úgy döntöttem, hogy igen, megmutatom a világnak, hogy újra tudom írni, sokkal de sokkal jobbra, mint azt eredetileg szerettem volna. Így hát, először veletek szeretném megosztani a legelső átírt részt, a Prológust. 


Jó olvasást!
Nads


__________________________________________________________________________________________________________________________________________

• Cím: Prológus
• Szereplők: Violet L. Murdy, Anges L. Murdy, Frederick J. Murdy
• Korhatár: 12+
• Hossz: 5 Word oldal
• Karakterek száma (szóközzel): 14.138
• Karakterek száma (szóköz nélkül): 11.980
• Szavak száma: 2122

Prológus
Tiéd a csend és a nyugalom,
miénk a könny és az
örök fájdalom.

Amilyen az időjárás, olyan volt a kedvem minden egyes alkalommal. Tizenhét éve már, hogy minden egyes időjárásváltozás a csontomba égett, és elég irritáló, de kellett viselnem. Csak tudtam volna, hogy miért... Ma pedig már azelőtt tudtam, hogy milyen idő volt kint, mielőtt kiléptem az ajtón. Az autók ablakai ismét párásak voltak, a hőmérséklet pedig majdnem mínusz, de talán tűrhetőbb, mint egy hete. A környék, ahol laktunk, annyira el volt zárva a külvilágtól, hogy az utcánktól négy saroknyira találhattunk csak egy kis üzletet, abban is alig lehetett kapni valamit. A mai reggel viszont valahogy a szokásosnál is furcsábban indult. Az előérzetem még soha nem csalt, és most valami rosszat sugallt. Ahogy kiléptem a házból, megcsapott a friss levegő illata, de valahogy mégis, mintha könyörtelen fájdalommal zsúfolták volna, ami egy szempillantás alatt a lelkem mélyére gázolt. A nem összecipzárolt kabátom magamra szorítottam, leléptem a verandáról, és körbe-körbe kezdtem sétálni. Nyugtalanság fogott el pillanatok alatt, a fejem hol jobbra, hol balra dobtam, az a bizonyos „mintha valaki figyelne” érzés pedig egyszerűen nem akart lemászni a vállamról.
— Violet! — anya a bejárati ajtón hófehér köntösében, csupa vizes hajjal lépett ki, becsukta maga után, és lesétált hozzám. — Baj van, kincsem? Láttalak a fürdő ablakából — simogatta meg az arcom.
— Nincs semmi, csak megint azok a fránya megérzések... — motyogtam, és az egyik nagy kődarabot kirúgtam az útra.
— Nem lesz semmi baj — sejtette, hogy kire gondolok, a könnyekkel megtelt szemem mindent elárult rólam. Egy félmosolyt eresztettem felé, és elindultam a házba. A hangulat, ami ebben a házban lengett, ismét nem volt valami jó. Minden olyan nyomott, egyszerűen mintha kihalt volna az egész lakás.
Miután beértünk, anya visszament a fürdőbe, hogy megszárítsa a haját, én pedig felmentem a szobámba, hogy felöltözzem. A lépcsőn apa jött velem szembe, nagy panda léptekkel. Egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy ez a lépcső egyszer még le fog szakadni, ha mindig ilyen nagyot ütközik a lába.
— Szép jó reggelt kincsem — mormogta, és a homlokomra nyomott egy puszit. A szemei még félig le voltak csukva, úgy bukdácsolt le a maradék lépcsőn. Ott, abban a pillanatban örökre az emlékezetembe véstem, hogy élvezet volt nézni azokat a reggeli szenvedéseket, amiket az én családom rendezni tudott.
Miután beértem a szobámba, a szekrény elé álltam, és hatalmas erőfeszítéssel, de sikerült kinyitnom a kissé beragadt szekrényajtómat. Már hetek óta mondogattam a szüleimnek, hogy szeretnék egy másik szekrényt ehelyett, de hiába beszéltem nekik, mindig az a válasz, hogy „Majd a hétvégén veszünk”. Aztán az is elmaradt. Na, de még ha ez lenne a legnagyobb bajom ebben az évben, annak örülnék a legjobban. A nagyi már lassan három hónapja kórházban van, és most is hozzá készülünk látogatóba. Mielőtt kiderült volna, hogy leukémiában szenved, már az előtt bekerült, és azóta az intenzív osztályon van, az állapota pedig a mai napig kritikus volt. Nem tudott beszélni, enni és inni is csak csövön keresztül.
A kórházba vezető út elég forgalmas, azért muszáj volt már reggel fél hétkor kocsiba ülni, és elindulni. Hét óra után az a negyven perces út Oklahomáig körülbelül másfél órára emelkedett volna. Bár az utak tele voltak autókkal, az Oklahomai közlekedés hajnalban az igazán egyszerű, egy lélek sincs a környéken. Elmélyülve a gondolataimban nem is vettem észre, hogy a kórház parkolójába értünk. Kihúztam a fülhallgatómat a fülemből, kikapcsoltam a zenét, és a bejelentkező fülkétől már a korán reggel sétáló időseket figyeltem a parkszerűségben.
— Már megint annyian vannak, mint a nyüh — motyogta az orra alatt apa, és ami azt illeti, igaza is volt. Ismét alig lehetett parkolóhelyet találni.
— Nem baj, az a lényeg, hogy ide értünk — találta meg anya a pozitív oldalát a dolognak, mire apám egy félmosollyal fordult felé a kormány mögül. Miután kiszálltunk, lassú léptekkel indultunk el a bejárati ajtó felé, ahol egy idős néni próbálgatta a valószínűleg újonnan kapott kerekesszékét.
— Szegény néni... — motyogtam. Úgy segítettem volna rajta, de tudtam, hogy nem tudnék, hisz nem vagyok orvos, nem tudom visszaadni a lábait. A gondolat, hogy tehetetlenül sétáltam a sok beteg ember között mégjobban elszomorított, és az a futott végig a fejemben, hogy vajon a mama most mit érezhet. Fáj neki? Hogy bánhattak vele az orvosok, és az ápolók, amikor mi hétközben nem voltunk itt? Csak előttünk tették a szépet, és a jót, vagy tényleg kedvesek minden beteggel?
— Jó napot! Cecilia Rosie Murdy-hez jöttünk látogatóba. — Apa a recepciós pulthoz állt, és várta, hogy a nő válaszoljon. A névtábláján a „Clarissa” név szerepelt. Az arca fáradt, és meggyötört, elsőre az vettem le a tekintetéről, hogy egész éjjel itt volt, és dolgozott. Miután a számítógépbe pötyögött valamit, bólintott, majd apa a lépcső felé vette az irányt, mi pedig csendben követtük. Ha itt vagyunk olyan, mintha nem is tartoznánk a családtagjai közé. Mondjuk érthető, hogy minél hamarabb látni szerette volna az édesanyját, de nekünk meg az esett rosszul minden alkalommal, hogy elhagyott minket. Pont úgy, ahogyan most is. Sietve kapkodtuk utána az apróbb lábainkat, ő pedig meg sem állt, egyenesen rohant tovább fel a lépcsőkön.
— Rossz így látni mindkettejüket — szólaltam meg, mikor felértünk a kórterem elé.
A nővér bevezetett minket az öltözőbe, magunkra vettük a steril ruhákat, majd besétáltunk a terembe. A nagyi ott feküdt az ágyon, apa pedig a mellette levő széken üldögélt, és szorította, simogatta a kezét. A nyakából és a kezéből csövek lógtak ki, levegőt is csak maszkon keresztül kapott. A tekintete egyben szomorúnak, és boldognak látszott. A szeme csillogott, hogy láthatott minket, de könnyekkel volt tele, mert így kellett látnunk őt. Kopasz fejét egy kis zöld sapka díszítette, ettől kevésbé tűnt annyira betegesnek, pedig egyszeri köhögése mindent elárult. Annyira szárazan, és erőlködve köhögött, hogy majd belefulladt. Megkérdeztem volna, hogy hogy érzi magát, de nem mertem odasétálni hozzá, és leülni az ágya szélére, mert féltem, hogy már azzal is kárt tennék benne, és azt nem szerettem volna. Anya és én az ajtóhoz közel álltunk, és vártunk. Magunk sem tudtuk, hogy mire. A mama már nem tudott beszélni, vagy csak nagyon nehezen, akkor is csak egy két szót. De küzdött azért, hogy életben maradhasson. Azért, hogy velünk lehessen. Annyi minden forgott a fejemben egyszerre, hogy nem tudtam őket sorba rendezni. Egyik pillanatban még annál a résznél jártam, hogy nem mertem megszólalni, másikban pedig úgy őszintén kimondtam volna minden egyest érzést, amit a nagyi iránt éreztem.
Minden pillanat, amit vele töltöttem szinte tökéletes volt, ha valamit elrontottam, Ő segített újra csinálni. Ha megölelt, úgy éreztem, hogy otthon vagyok a karjai között. Ha megpuszilta a homlokom, minden kétségem elillant afelől, hogy egy darab trágyát sem érek. Mindenből a legjobbat adta meg az egyetlen unokájának, akitől mit kapott cserébe? Egy halom összetört tányért, szitkozódást, és olyan szavakat, amiket nem is érdemelt meg. De ezt mindaddig a napig tűrte, amíg a kórházba nem került. Tőle tanultam meg biciklizni, bölcsis korom óta írni tanított, velem rajzolt, feküdt le este, majd kelt fel reggel egy szobában. Ő adta a legjobb tanácsokat akkor is, ha éppen semmi szükségem nem volt azokra. És én mindig mindenért Őt hibáztattam.
Oda léptem az ágyához, lehajoltam hozzá, és egy puszit nyomtam a homlokára.
— Szeretlek mama. — Egy könnycsepp gördült végig mindkettőnk arcán, félmosoly húzódott szájára, és megszorította a kezem. Vissza sétáltam anya mellé, és vigyorgó arccal, könnyes tekintettel figyeltem Őt, ahogy apa fülébe suttogott valamit. Ahányszor bent voltunk nála a három hónap alatt, eddig egyszer sem voltam képes odalépni hozzá, vagy akár megszólalni. Három hónapja nem hallotta a hangom, és nem érezte, hogy szeretem.

Negyedórával később ismét az a gyanú futott át a testemen, ami aznap reggel. A szívem hevesen vert, bal lábamat idegességembe már ráztam, nem tudtam megmaradni egyhelyben, az izzadtság patakokban folyt végig a hátamon. Levegőt is szinte alig kaptam, már kapkodva próbáltam lélegezni. A testemet elöntötte a melegség, és muszáj volt kimennem a folyosóra., nem bírtam tovább odabent. Amit éreztem, az inkább egy testen belüli viharhoz hasonlított, hallottam, ahogy az ütőereimben csörgedezett a vér, és immár nem csak éreztem. Ijedten kapkodtam össze-vissza a fejem, láttam a rémült arcokat, ahogy engem figyeltek. Mindegyik szempár még nagyobb pánikot keltett bennem, és le mertem fogadni, hogy azt hitték, hogy meg vagyok bolondulva, közben meg csak pánikoltam. Egy pillanatra azt hittem, hogy meg fogok halni. Aztán egyszer csak összecsuklottak alattam a lábaim, a testem elnehezült, a fejem hatalmasat koppant az egyik szék lábában, aztán a csempén, majd minden elsötétült.

***

Pár órával később egy kórházi szobában tértem magamhoz, ahol anyám ideges tekintete figyelte minden levegővételemet. A tarkóm és a fejtetőm lüktetett a fájdalomtól, mintha ezeregy tűt nyomkodtak volna a fejembe egyesével. Vörösesbarna hajam, mint egy nagy fonalgombolyag, nem általam, de fel volt kötve a fejem tetejére, pedig nem emlékeztem rá, hogy felkötöttem volna.
— Hol vagyok? — kaptam a tarkómhoz, és próbáltam felülni, de nem nagyon sikerült, mindig visszazuhantam. Az utolsó felülési kísérletemnél anya megtámasztotta a hátam, így könnyebben fel tudtam magam tolni, majd bársonyos kezével megsimogatta az arcom, nyugtatgatott, arra próbált rábeszélni, hogy feküdjek vissza. Lassan hátra dőltem, és akkor vettem csak észre, hogy anya szeme könnyes és vörös volt, tehát szinte biztos, hogy történt valami, amíg aludtam.
— Minden rendben kicsim — simított végig az arcomon, és fülem mögé tűrte az egyik kilógó hajtincset. — Csak elájultál. Pánikrohamod volt.
— Apa? Nagyi? — rémült tekintettel néztem rá. Mi van, ha történet a nagyival valami? Egy nagyot szippantott a kórházi levegőből, amit pár másodperccel később, becsukott szemekkel, szakadozottan fújt ki.
— Kincsem. Ne pánikolj be megint, de... — motyogta, miközben egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán. Miközben beszélt, a kezemet szorította, én pedig rögtön rájöttem, hogy mi a helyzet. Igyekezett visszatartani az érzelmi viharát, de túlságosan gyorsan hullott szét a világ a szívével együtt a szeme előtt. Az én szívem is összeszorult, a torkom kaparni kezdett, mintha smirglivel kapargatták volna a kitülemkedő szálkákat egy fából készült polcról. Felültem, és üveges tekintettel néztem magam elé, köszörültem a torkom, majd miután abba hagyta a kaparást, anyához fordultam.
— Meghalt, igaz? — kérdeztem alig érthetően, lesütött szemekkel. Végig futott a hátamon a hideg, a szemembe könnyek szöktek, mikor bólintott. Anya próbált erős lenni, és nem sírni, de pár percen belül már egymás vállán zokogva ültünk az ágyon. Minden fájdalom, amit ezalatt a három hónap alatt bent tartottunk, most szárnyra kapott, a krokodilkönnyek, és a szapora, ám szakadozott lélegzetvételben mutatkozott meg. Mintha kitépett volna egy darabot a lelkemből a távozásával.

— Apa? — kimásztam anya szorító karjai közül, és összeszedtem magam. Vagyis megpróbáltam. Nem lehet, hogy pont most kellett ennek megtörténnie. Olyan erős nő, mint a nagymamám, nem adhatta fel ilyen hamar. Lehetetlen.
— Papírokat intéz.
— Láthatom a nagyit? — Anya felállt, és oda sétált mellém. Lassan kinyitotta az ajtót, végig simított a felkaromon.
— Nem hiszem, hogy kellene, de... — lassan kisétált a kórteremből — gyere.
Csoszogó léptekkel iramodtam utána, valami miatt a lábam annyira elzsibbadt, hogy alig bírtam felemelni. De ez most a legkevésbé sem érdekel. A szívem heves kalapálásba kezdett, a torkomban ismét gombóc volt, és amikor a recepcióhoz értünk, a nővérek össze vissza futkározására lettem figyelmes. Mindenkinél egy-egy papír volt, amit felváltva adogattak oda apának, aki a pult előtt üldögélt egy széken. Már akkor tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. A szemében a nyugtalanság tüze táncolt, és az a toll remegett a kezében, amit még tőlem kapott a harminchatodik születésnapjára. Amikor észrevett a lehető leggyorsabban magához szorított, és a mellkasa szaporán emelkedett fel és le. Könnycseppek áztatták mindkettőnk ruháját, de ott, abban a pillanatban egyikőnk sem bánta.

***

Miután elintéztük a papírokat haza mehettünk. A nagyi testét sajnos nem láthattam, anya félre értette, azt hitte, hogy apát akartam látni. De semmi baj, lehet, hogy sokkal jobb volt ez így. Miután hazaértünk, leültem az íróasztalom elé, fogtam egy tollat és egy papírlapot, majd írni kezdtem:

„Drága nagyi,
Köszönöm, hogy vigyáztál rám tizenhét éven keresztül, hogy elviseltél minden rossz cselekedetem ellenére. Akárhányszor megbántottalak, te csak mosolyogva legyintettél. Te tudtad – és én is -, hogy a viselkedésem megbocsájthatatlan volt veled szemben, mégis megbocsájtottál. Szerettél az utolsó percig, és sajnálom, hogy hosszú idő után csak most mondom, de én is szerettelek téged, és foglak is. Mindörökké.
Tudom. Tudom, hogy valami nem kerek a családunkkal. Tudom, hogy mások vagyunk, de fogalmam sincs, hogy miben különbözünk a többitől. Kérlek, segíts megtalálni a kérdéseimre a választ onnan fentről, hisz te mindent tudsz.
Kérlek, segíts! Számítok rád...
Nagyi, én hiszek a Télapóban, hiszek az angyalokban, hiszek a természetfeletti erőkben, és abban is, hogy egyszer még találkozni fogunk.
Nagyon hiányozni fogsz! Szeretlek!
a minden lében kanál unokád, Violet”


Hatalmas levegőt vettem, és kihúztam az asztal fiókját, kivettem belőle a krikett öngyújtómat, amit anyáék elől dugdostam a cigivel együtt, és kinyitottam az ablakot. A párkányra ültem, félbe hajtottam a papírlapot, még egy piros szívet rajzoltam rá, majd miután rágyújtottam egy cigire, a lapot is felgyújtottam. A két füstfelleg együtt kanyargott egyre feljebb és feljebb, a szemembe is jutott egy kevés, ennek hatására a látásom homályossá vált a könnytől. A fecnit annak a reményében gyújtottam fel, hogy ha a füst elszállt, azzal a leírt szavak is eljutnak a nagyihoz. Lehet, hogy egy gyerekes hülyeség, de én még mindig hittem benne, hiszen ezt is tőle tudtam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése